A mesterséges intelligenciáról és a robotikáról gondolkodva hamar eljutunk a Terminator világáig. Ahhoz a filmsorozathoz, amelyben a gépek arra jutnak, hogy az emberiség felszámolandó probléma. Évtizedekkel ezelőtt ez tipikus hollywoodi túlzásnak tűnt. Ma, amikor az MI kódot írhat, döntéseket hozhat és összetett rendszereket koordinálhat, miközben a robotok egyre több fizikai feladatot vesznek át, már kevésbé hat megnyugtató viccnek.
Van egy nehezen figyelmen kívül hagyható technológiai tény: Kínában már olyan üzemek működnek, ahol robotok segítenek más robotok gyártásában. Az UBTECH szeptemberben, Liuzhouban nyitotta meg humanoidrobot-gyárát, amelynek tervezett éves kapacitása meghaladja a 10 000 egységet. A gyártósoron alkatrészeket szállító és kezelő robotok is dolgoznak. A tervezett ütem tízpercenként egy robot.
Ez még nem önmagukat emberi beavatkozás nélkül reprodukáló gépeket jelent; ettől valószínűleg messze vagyunk. Az irány azonban jól látszik, és hosszú távon kényelmetlen kérdést vet fel: meddig lesz még szüksége a technológiának az emberre a működéséhez?
Mi lehetünk az utolsó szerencsés generáció?
Az MI-korszak munkahelyeiről szóló vitákban Alex Karp, a Palantir vezérigazgatója is a gyakorlati felkészültséget és a szokatlan gondolkodást emelte ki. Csakhogy sem a szakmunkásnak, sem a programozónak, sem az eredeti ötletekkel dolgozó embernek nincs életre szóló garanciája.
A kérdés már nem kizárólag az, mely munkakörök tűnnek el. Sokkal inkább az, mi történik egy olyan társadalomban, ahol az emberi munka fokozatosan elveszíti szükségszerűségét.
Minden korábbi ipari forradalom megszüntetett foglalkozásokat, és újakat hozott létre. A mezőgazdaságból az üzemekbe, onnan az irodákba, a fizikai munkától a szellemi munkáig vezetett az út. Most azonban az automatizálás egyszerre halad előre mindezeken a területeken: az MI belép az irodákba, a robot a gyárakba, kettőjük kombinációja pedig már a szolgáltatásokban is megjelenik.
Ez nem jelenti azt, hogy minden állás eltűnik. Egy Reuters-oknyomozás a kínai humanoid robotokról arra is rámutat, hogy a technológiának továbbra is komoly gondjai vannak a kézügyességgel, az alkalmazkodással és a megbízhatósággal. Az interneten látványosan táncoló robotok gyakran jóval kevésbé ügyesek, amikor egy gyárban váratlan helyzetet kell kezelniük.
De mi lesz tíz, húsz vagy harminc év múlva? A fejlődésnek nem kell naponta látványosnak lennie ahhoz, hogy a végeredmény radikálisan más legyen.
A gondolatmenet egy nyugtalanító következtetéshez vezet: lehet, hogy mi vagyunk az utolsó szerencsés generáció, amely még „normális” emberi életet élhetett.
Olyan világban nőttünk fel, ahol valaki megtanult egy szakmát, dolgozott, hibázott, tapasztalatot szerzett, és joggal hihette, hogy mindez húsz év múlva is érték marad. Az ember még a gazdaság központi szereplője volt: a technológia segítette, de szüksége is volt rá.
Nem az intelligensebb telefonok vagy a takarítórobotok miatt kell aggódni a következő generációkért. Hanem azért, mert olyan világban kereshetik majd a helyüket, ahol tényleges hozzájárulásukra talán egyre kevésbé lesz szükség.
Nem biztos, hogy pszichológiailag felkészültünk egy ilyen változásra.
Egy világ, ahol azért kapunk pénzt, hogy ne kelljen dolgoznunk
Egyre többet beszélnek az egyetemes alapjövedelemről. Az elképzelés egyszerű: ha az automatizálás elegendő vagyont termel, annak egy részét garantált jövedelemként lehetne újraelosztani, attól függetlenül, hogy valakinek van-e munkája.
Az egyetemes alapjövedelem már 2017-ben is visszatérő téma volt a technológiai vitákban. Akkor még gazdasági sci-finek hatott, ma viszont egyre gyakrabban kerül elő a mesterséges intelligencia társadalmi hatásairól szóló diskurzusban.
Elsőre vonzó jövőképnek tűnhet: a robotok dolgoznak, az MI kezeli az ismétlődő feladatokat, az emberek pedig elegendő pénzt kapnak a tisztességes megélhetéshez. Nincs hitel miatti stressz, nincs elbocsátástól való félelem, és nincs kötelező napi nyolc óra egy esetleg utált munkával.
Csakhogy két alapvető probléma van.
Az első: ki birtokolja a technológiát, és ki osztja el az általa termelt vagyont? Ha a robotok és az MI-rendszerek kevés cég tulajdonában vannak, a társadalom többsége ezek döntéseitől vagy az újraelosztásról tárgyaló államtól válhat függővé.
A második még mélyebb kérdés. Mit kezd az ember a saját életével, ha már semmit sem kell tennie?
Nem azért kell dolgoznunk, hogy megérdemeljük az életet. Az ember értéke nem mérhető kizárólag termelékenységgel: vannak családjaink, barátaink, szenvedélyeink, kíváncsiságunk és gazdasági indok nélkül is képesek vagyunk alkotni.
A munka ugyanakkor sokaknak ad hasznosságérzetet, fegyelmet és helyet a társadalomban. Ha ez a szerkezet eltűnik, valami mást kell a helyére építeni. Ezt pedig nem oldja meg önmagában egy havi banki utalás.
A WALL-E akár az optimista forgatókönyv is lehet
E gondolatok kapcsán eszünkbe juthat a Pixar 2008-as animációs filmje, a WALL-E.
A történetben a Föld a szennyezés és a hulladék miatt lakhatatlanná válik, az emberek pedig egy óriási űrhajón élnek. Automata fotelek szállítják őket, állandóan képernyőket néznek, felállás nélkül kapják az ételt, és szinte semmilyen fizikai erőfeszítést nem tesznek.
Gyakorlatilag gondozott és etetett emberekké válnak, csak éppen rendkívül kényelmes körülmények között.
A robotok szinte mindent elvégeznek helyettük: biztosítják az ételt, a közlekedést, a szórakozást és a kényelmet. Az emberek már nem saját sorsuk aktív alakítói, hanem egy automatizált rendszer passzív kedvezményezettjei.
Nyilván szatíráról van szó. Mégis sokkal könnyebb elképzelni ezt a jövőt, mint 2008-ban volt.
És talán éppen az a legfurcsább, hogy mindezek után világossá válik: a WALL-E akár az optimista forgatókönyv is lehetne.
Legalább ebben a változatban a robotok gondoskodnak az emberekről.
Az igazán nyugtalanító forgatókönyv az lenne, ha valaki vagy valami egyszer arra a következtetésre jutna, hogy nincs ránk szükség. Helyet foglalunk, erőforrásokat fogyasztunk, bonyolult igényeink vannak, és semmi olyat nem teszünk hozzá, amit a technológia ne tudna hatékonyabban elvégezni.
Ebben a logikában az ember már nem a fejlődés haszonélvezője, hanem költségtétel. Akár élősködő is.
Nem arról van szó, hogy a mai mesterséges intelligencia így gondolkodna, vagy hogy a robotok szükségszerűen ilyen szándékokat fejlesztenének ki. Erre nincs bizonyíték. A veszély ugyanúgy eredhet a technológiát irányító emberek döntéseiből, a hatalom koncentrációjából vagy olyan automatizált rendszerekből, amelyekre rosszul meghatározott célokat bíztunk.
Terminator ezt a gondolatot viszi végletekig: egy MI az emberiség kiirtása mellett dönt. A valóság ennél sokkal hétköznapibb, épp ezért nehezebben észrevehető lehet: fokozatosan elveszítjük az ellenőrzést kulcsfontosságú döntések felett, míg végül sem képességünk, sem hatalmunk nem marad megváltoztatni őket.
Nem kell ahhoz gyűlölniük minket a gépeknek, hogy végül ne számítsunk.
Az élet emberek után már nem igényel különleges effektusokat
Sokan emlékezhetnek egy dokumentumfilmre, amelynek címe Élet emberek után. A HISTORY Channel produkciója később sorozatként is folytatódott, Élet emberek nélkül (Life After People).
Az alapkérdése egyszerű és lenyűgöző: mi történne a Földdel, ha minden ember hirtelen eltűnne?
A dokumentumfilm nem próbálja megmagyarázni eltűnésünk okát, hanem a következményeket követi. Az erőművek és létesítmények meghibásodnának, az épületek pusztulásnak indulnának, a növényzet ellepné az utcákat, az állatok pedig fokozatosan visszafoglalnák azokat a területeket, amelyeket városokká alakítottunk.
Évek, évtizedek és évszázadok alatt építményeink jelentős része eltűnne a növényzet alatt vagy összeomlana. A természetnek nem kellene harcolnia a civilizációval: elég lenne, ha az emberek nem tartanák fenn tovább.
A dokumentumfilm gondolatát a NEXTA által megosztott felvételek is felidézik: egy kínai, szinte teljesen növényzettel borított elhagyott lakópark látható rajtuk.
A helyszín a Nanhu Apartments Shantou térségében, Guangdong tartományban.
A tömbházakat kúszónövények, fák és bokrok lepték el. A növényzet benyomult az erkélyekre és az épületek belsejébe is, a homlokzatok pedig fokozatosan eltűnnek a zöld réteg alatt. Egyes képek megtévesztően hasonlítanak a The Last of Us díszleteire vagy az Élet emberek után szimulációira.
Csakhogy ez a hely valódi.
A komplexumot már 2025-ben is dokumentálták, független fotósok képein is. Sunny Yeung elhagyott shantoui épületeket fényképezett, a Live Science pedig 2026 augusztusában mutatta be a Nanhu Apartments komplexumot, amelyet évtizedek óta elhagyott, a természet pedig fokozatosan visszahódít.
Nem tudjuk biztosan, miért hagyták el, és nem lehet automatikusan a kínai ingatlanpiac közelmúltbeli válságának tulajdonítani a helyzetet. A zárógondolat szempontjából azonban a gazdasági magyarázat nem is a legfontosabb.
A Nanhu Apartments megmutatja, milyen lehet a világ egy apró darabja, ahonnan az ember visszavonult. Nem nukleáris háború, géplázadás vagy a civilizációt elpusztító járvány után: egyszerűen hátrahagytak egy helyet, a természet pedig elkezdte visszavenni.
E képek arra emlékeztetnek, mennyire törékeny a világ, amelyet felépítettünk. A városok, utak, gyárak és infrastruktúra azért léteznek az ismert formájukban, mert emberek milliói dolgoznak folyamatosan a fenntartásukon.
A dokumentumfilmben mindez fokozatosan leáll az emberek eltűnése után.
Mi viszont olyan világot építünk, amelyben e tevékenységek egyre nagyobb része emberi beavatkozás nélkül is folytatódhat. Olyat, ahol gépek javítanak más gépeket, robotok gyártanak robotokat, a mesterséges intelligencia pedig olyan folyamatokat koordinál, amelyeket ma még mi irányítunk.
Lehet, hogy a technológia minden korábbinál több szabadságot ad majd. Az is lehet, hogy a következő generációk a kötelező munkát a múlt abszurditásának látják, félelmeinket pedig naivnak tartják.
Jó lenne, ha így lenne.
A kínai lakótömbök képeit nézve azonban nemcsak azon érdemes gondolkodni, mi történne a világgal, ha eltűnnénk.
Mi történik a robotokkal az emberek után?
