1974. június 26-án egy mindössze 67 centes Wrigley’s Juicy Fruit rágógumi olyan technológiai bemutató főszereplője lett, amely akkor hétköznapinak tűnhetett, később viszont egy teljes iparágat alakított át. Az ohiói Troy város Marsh szupermarketében ez volt az első termék, amelyet pénztárnál kereskedelmi UPC-kódolvasással vásároltak meg; az eseményt az IBM UPC-kód történetéről szóló hivatalos anyaga is rögzíti.
Ma természetes, hogy lehúzzuk a terméket a szkenner előtt, és megszólal a csipogás. 1974-ben azonban a szupermarketek még nagyrészt árcédulákra, kézi kódbevitelre és nehezen frissíthető készletnyilvántartásokra támaszkodtak.
Az első beolvasás megmutatta, hogy a fizikai termékek szabványosított digitális azonosítót kaphatnak – és valójában itt kezdődik a történet jelentősége.
Miért éppen a Juicy Fruit?
Az új rendszer első „vásárlója” Clyde Dawson volt, a Marsh Supermarkets kutatás-fejlesztési igazgatója. A pénztáros neve Sharon Buchanan volt.
Dawson 8:01-kor kivett a kosarából egy 10 darabos Wrigley’s Juicy Fruit csomagot, Buchanan pedig leolvasta a kódját. A rendszer azonosította a terméket, és rögzítette a 67 centes árat.
A választás nem volt véletlen. A Smithsonian Magazine szerint Dawson éppen azért választotta a rágógumit, mert a kis csomagolás korábban kérdéseket vetett fel: rá lehet-e nyomtatni olyan kicsi és pontos kódot, amely automatikusan olvasható? A Wrigley megoldotta ezt a problémát.
Ez kiváló próbatétel volt: ha a rendszer egy rágógumit képes azonosítani, akkor a szupermarket polcain szinte bármilyen termékkel működhet.
Morse-kódtól a homokba húzott vonalakig
A vonalkód története több mint két évtizeddel korábban kezdődött.
Bernard Silver és Norman Joseph Woodland 1948-ban kezdett olyan módszeren dolgozni, amellyel a termékek automatikusan azonosíthatók. Woodlandnak egy miami strandon támadt a döntő ötlete: különböző vastagságú vonalakat húzott az ujjaival a homokba, és rájött, hogy ezek a Morse-ábécé pontjaihoz és vonásaihoz hasonlóan hordozhatnak információt.
Első megoldásuk még nem hasonlított a mai vonalkódra. A vonalakat több irányból is olvasható, kör alakú „bull’s-eye” mintává alakították. Woodland és Silver 1952-ben kapott szabadalmat, ám az akkori technológia túl bonyolulttá és költségessé tette a rendszert a kereskedelmi használathoz. Az IBM bemutatja a projekt teljes fejlődését, köztük azt is, hogy a szabadalmat mindössze 15 000 dollárért adták el.
A döntő előrelépés két évtizeddel később érkezett.
Az amerikai élelmiszeriparnak közös szabványra volt szüksége, az IBM mérnöke, George Laurer pedig kifejlesztette a UPC lineáris változatát. A formátumot 1973-ban fogadták el hivatalosan.
Fontos részlet: az első szkenner nem IBM volt
Az IBM kulcsszerepet játszott a UPC szabvány fejlesztésében, és saját IBM 3660 Supermarket System rendszerét is forgalmazta, de a troy-i első tranzakciónál más berendezést használtak.
A Smithsonian dokumentálta a Marshnál akkor telepített tíz szkenner egyikét: a Spectra-Physics Model A modellt. A rendszert az NCR-rel együtt fejlesztették, amely a számítógépes pénztárgépet szállította.
A szkenner hélium-neon lézert használt. A fénysugarat forgó tükörre, majd a szkenner üvegablakán keresztül a termékre vetítették. A csomagolás vonalairól visszaverődő fényt fotodióda érzékelte, a számítógép pedig azonosítóvá alakította a jelet.
Ebben rejlik a vonalkód egyik legfontosabb elve:
az ár nem szerepelt a kódban.
Az UPC a terméket azonosította. Az üzlet rendszere adatbázisban kereste meg az azonosítót, majd lekérte a termék nevét és árát. A kereskedő így központilag módosíthatta az árat anélkül, hogy újra kellett volna nyomtatnia a csomagolást.
Egy „csippanástól” a digitális készletekig és logisztikáig
A gyorsabb pénztári kiszolgálás csak a vásárlók számára látható eredmény volt.
Az üzletek számára a rendszer automatikusan rögzíthette, melyik termékből mikor és mennyit adtak el. Ez pontosabb készletnyilvántartást, a tényleges értékesítésen alapuló utánpótlást és a kereslet elemzését tette lehetővé.
Az IBM becslése szerint az UPC-rendszerek elterjedése miatt a pénztári sorok mintegy 40%-kal gyorsabban haladtak, miközben csökkent a kézi adatrögzítés és az abból eredő hibák száma.
Ennél is fontosabb, hogy minden eladás számítógéppel feldolgozható adattá vált.
Innen a modern készletgazdálkodási rendszerekhez, automatizált raktárakhoz, logisztikához és vásárlói viselkedéselemzéshez már főként csak a méretezés jelentette a következő lépést.
Ma: napi több mint 10 milliárd beolvasás
Az elterjedés nem egyik napról a másikra történt. Az üzleteknek eszközöket kellett vásárolniuk, a gyártóknak UPC-kódot kellett nyomtatniuk a csomagolásra, az egész iparágnak pedig ugyanazt a szabványt kellett használnia.
A szabványosítás megoldása után azonban a vonalkód szinte láthatatlanná vált, éppen azért, mert mindenütt jelen van.
A GS1 becslése szerint ma már több mint egymilliárd termék használ GS1-kódot, amelyeket naponta több mint 10 milliárdszor olvasnak be világszerte.
A következő váltás pedig már folyamatban van: az iparág terve szerint a hagyományos vonalkódokat fokozatosan GS1-szabványokra épülő QR-kódok válthatják fel.
Az új, kétdimenziós kódok jóval több információt kapcsolhatnak a termékhez: összetevőket, allergéneket, származási adatokat, újrahasznosítási tudnivalókat, nyomon követhetőséget vagy lejárati dátumot. A GS1 célja, hogy a POS-rendszerek 2027 végéig széles körben képesek legyenek e kódok olvasására.
De hol van az eredeti rágógumi?
Itt a történet kissé összetettebb, mint ahogyan általában elmesélik.
A Smithsonian gyűjteményében található egy Clyde Dawson által adományozott, 1974-es Wrigley’s Juicy Fruit csomag. A múzeum ugyanakkor a Marsh üzletében használt szkenner adatlapján jelzi, hogy az első beolvasáskor megvásárolt konkrét csomag Dawsonnál maradt, és nem került a Smithsonianhoz.
Óvatosan tehát annyi állítható, hogy a Smithsonian az eseményhez közvetlenül kapcsolódó tárgyakat őriz – köztük az egyik eredeti szkennert és egy Dawson-tól származó, 1974-es Juicy Fruit-csomagolást –, de a gyűjteményben lévő csomagot nem lehet azonosítani az első „csippanást” kiváltó példánnyal.
A Juicy Fruit nem találta fel a vonalkódot, és nem is ez volt az első tárgy, amelyre valaha vonalkód került. Szerencséje azonban az volt, hogy ez lett az a termék, amelyen keresztül az UPC műszaki szabványból valódi kereskedelmi eszközzé vált. Egy 67 centes rágógumitól így jutottunk el a napi több mint 10 milliárd beolvasásig.
