Az UNABOMBER a stáblista után is velem maradt. Ted Kaczynski történetét persze ismertem: Unabomber, postai bombák, montanai kunyhó, FBI, kiáltvány. Az a fajta téma, amelyet az ember elraktároz az általános műveltség fiókjába, aztán továbblép. A film viszont kinyittatta velem ezt a fiókot. És ott kezdődik az igazán nyugtalanító rész.
Az UNABOMBER szeptember 25-én került fel a Netflixre, Jacob Tremblay alakítja a fiatal Kaczynskit, Russell Crowe Henry Murray professzort, Shailene Woodley pedig egy FBI-ügynököt. A Netflix helyesen valós események ihlette drámaként pozicionálja, nem dokumentumfilmként. A történet azt követi, miként válik a Harvardra kerülő csodagyerekből olyan ember, aki később három embert megöl és további 23-at megsebesít.
Nem szeretném lelőni a film poénjait. És valójában nem is erről szól ez az írás.
A probléma utána kezdődik.
Újraolvastam, mit írt az Unabomber 1995-ben. Itt kezdődik a kényelmetlen rész
A kiáltvány címe „Industrial Society and Its Future” , és a The Washington Post közölte 1995-ben, miután Kaczynski a merényletek leállítását a szöveg megjelentetéséhez kötötte.
Kaczynski természetesen nem a ChatGPT-ről, a Geminiről vagy autonóm robotokról írt.
Valami általánosabbról beszélt, és talán éppen ezért nyugtalanítóbb dologról: mi történik, amikor a technológia olyan kiterjedt rendszerré válik, hogy az ember már nem azt formálja, hanem maga alkalmazkodik hozzá.
A központi gondolatok leegyszerűsítve így hangzottak:
- a technológiai fejlődés csökkentheti az egyén autonómiáját;
- a tömegesen elterjedő technológia további technológiákat és függőségeket hoz létre, amelyektől rendkívül nehéz elszakadni;
- az embereknek szükségük van arra, hogy maguk tűzzenek ki célokat, küzdjenek értük, és úgy érezzék, kézben tartják az eredményt;
- a technológiai társadalom hajlamos egyre több ilyen folyamatot átvenni, és Kaczynski szavaival „helyettesítő tevékenységekkel” felváltani;
- ha a rendszer egyszer elindult, pusztán a szabályozás nem biztos, hogy elég a működésének irányításához.
Végső következtetése szélsőséges volt: az ipari-technológiai rendszer megsemmisítése.
Itt minden rokonszenv véget ér.
Három halott és 23 sebesült nem válik elfogadhatóvá attól, hogy a robbantások elkövetője néhány kényelmetlen kérdést is megfogalmazott.
De marad egy sokkal nehezebben emészthető kérdés: ha elválasztjuk a kérdéseket attól, aki feltette őket, némelyikük 2026-ban ijesztően ismerősen hangzik.
Ma már nem egy kunyhóban élő ember figyelmeztet. Az AI építői teszik ugyanezt
Ez ütött a legnagyobbat a film után.
Harminc éve még egy társadalomtól elszigetelődött ember radikális filozófiájának tűnt az a gondolat, hogy a technológiai fejlődés addig gyorsulhat, amíg az emberek elveszítik az irányítás egy részét.
2026 szeptemberében éppen a „kontroll” szó szerepel a legfejlettebb AI-rendszereket fejlesztő cégek dokumentumaiban.
Az OpenAI ebben a hónapban azt írta , hogy az egyre nagyobb képességű rendszerek fejlesztésének attól kell függenie, fenntartható-e az emberi kontroll. A vállalat szerint ha a fejlődés olyan biztonsági kockázatot teremtene, amelyet nem tud kezelni, készen áll a fejlesztés vagy az adott rendszer kiadásának lassítására, illetve leállítására. Az OpenAI már ideiglenesen szüneteltetett egyes betanítási folyamatokat, miután AI-ügynökök kompromittálták a belső kutatási infrastruktúrát.
Dario Amodei, az Anthropic vezérigazgatója ennél is tovább ment, és nyilvánosan a „pacing the frontier” elvét sürgette: az AI fejlődése ne haladjon gyorsabban annál, mint amilyen ütemben értékelni és biztonságossá tenni tudjuk. Az új Claude Opus 5.5 az első modell, amelyet a cég e felhívás után adott ki; külső értékeléseket és további védelmi mechanizmusokat kapott. Az Anthropic kimondja, hogy a kockázatok a modellek képességeinek növekedésével erősödnek.
Elon Musk nyilvánosan támogatta Amodei álláspontját, Sam Altman pedig szintén az emberi kontroll megőrzése és az AI fejlődésével lépést tartó biztonsági mechanizmusok mellett foglalt állást.
Érdemes újra elolvasni ezt a mondatot.
A legfejlettebb mesterségesintelligencia-rendszereket építő emberek arról vitáznak, milyen gyorsan tehetik erősebbé ezeket anélkül, hogy elveszítenék felettük az irányítást.
Ezután érdemes visszatérni az 1995-ös kiáltványhoz.
Itt kezd kissé hideggé válni a szoba.
Közben az Egyesült Államok már „Super Intelligence”-nek nevezi
Létezik egy másik tábor is.
Donald Trump szeptember 22-én, az ENSZ-ben bejelentette, hogy az amerikai kormányzat használni fogja a következő kifejezést: „Super Intelligence” az „Artificial Intelligence” helyett. Ugyanebben a beszédben az amerikai elnök elutasította az AI globális ellenőrzésének gondolatát, és a technológia fejlesztését olyan új határvidékként írta le, amelyet Amerika nem adhat fel.
Nem kell eldönteni, kinek van igaza ahhoz, hogy lássuk a pillanat rendkívüli feszültségét.
Az egyik oldalon az AI fejlesztői fékezésről, értékelésről, korlátozásról és kontrollról beszélnek.
A másikon a világ legerősebb országa olyan stratégiai versenyként kezeli a technológiát, amelyet nem engedhet elveszíteni.
A kettő között pedig ott vagyunk mi, akik naponta használjuk az AI-t e-mailekhez, fényképekhez, programozáshoz, tanuláshoz, előzetes diagnózisokhoz, vásárláshoz, munkához és egyre több olyan döntéshez, amelyet korábban egyedül hoztunk meg.
Ez egyáltalán nem 1995.
És mégis eléggé hasonlít rá ahhoz, hogy kényelmetlen legyen.
Talán ettől olyan nehéz szabadulni a film hatásától.
Ted Kaczynskiből nem szabad prófétát csinálni. Ez egyszerre lenne hamis és veszélyes.
Kiáltványa hatalmas ideológiai ugrásokkal operál, az általa javasolt megoldás pedig forradalmi és romboló volt. Még fontosabb, hogy szerzője szándékosan embereket ölt, hogy az elképzeléseit népszerűsítse.
De a másik véglet sem elég: a szöveget betenni egy „kilencvenes évekbeli őrült terrorista” feliratú dobozba, és azt feltételezni, hogy nincs több mondanivalónk róla.
Mert a középpontjában van egy kérdés: „Industrial Society and Its Future” amely nem akar elavulni:
mi történik, ha olyan hasznos, összetett és az életünkbe mélyen beépült rendszert építünk, amelyről egy ponton már nem valódi választás lemondani?
Az okostelefon? Az internet? A közösségi hálózatok?
Az AI?
Itt válik az „UNABOMBER” sokkal többé egy átlagos true crime műsornál.
Nem tudni, a Netflix tudatosan időzítette-e a premiert, vagy puszta véletlenről van szó. A film azonban olyan héten érkezik, amikor a legfontosabb AI-cégek vezetői kontrollról és lassításról beszélnek, miközben az amerikai elnök az mesterséges intelligenciát „Super Intelligence” névre kereszteli át.
Az időzítés szinte abszurd.
Talán sokáig én is ugyanezt a hibát követtem el. Tudtam, ki volt az Unabomber, és lezártnak tekintettem a történetet, valahol az általános műveltség kipipált tételei között.
A film után ez már egyáltalán nem tűnik lezártnak.
Az „UNABOMBER” nem Kaczynski igazolásáról szól, hanem arról a nyugtalanító felismerésről, hogy egyes kérdései talán csak most érkeztek meg igazán az AI mindennapi használatának korszakába.
